Megaláztak
Még 1989-ben írtam az alábbi sorokat azzal kapcsolatban, hogy valamelyik duplafejű apparatcsik kitalálta, hogy legyen október 23-a a megbékélés napja:
o Átlag megalázottnak érzem magam. 1938-ban születtem, apám "b" listázott jogász, anyám pedagógus volt.
o Dicső felszabadítóink 1945. március 18-án éjszaka, minden különösebb katonai célpont nélkül bombázták Esztergomot, ezt a nyugodt vallási székhelyet. Az egyik bomba a családi házunkat találta el. Romba dőlt, el kellett költöznünk.
o Hogy teljes legyen a dicsőségük, a szomszédban elszállásolt szovjet hősök 1945 nyarán kirabolták a pincénket, elvitték az akkor felbecsülhetetlen értéket: szüleim biciklijét a lezárt szuterénból.
o Az iskolában megtanítottak tapsolni, ujjongani azokért, akikről otthon szüleim — enyhén szólva — elítélőn nyilatkoztak! (Sztálin! – Rákosi!) Ezt nevezték NÉPI demokráciának…
o Eltiltottak a vallás nyilvános gyakorlásától!
o Megtanultam énekelni a "Sztálin-kantátát", meg egy csomó mozgalmi nótát, valamint a "Dunjuskától" kezdve a "Szulikó"-ig sok szép orosz népdalt, de magyart? — talán ha kettőt!
o Próbáltak megtanítani (?) kilenc éven át, egy eleve holt nyelvre: az oroszra, aminek semmi hasznát nem vettem!
o Példaképnek Rákosi pajtást, Sztálint, Sztahánovot és magyar alteregóját, Muszka Imrét, meg Pióker Ignácot állították elénk!
o Nagy tanítónk V.I. Lenin, a húgyagyú, szifiliszes, pederaszta lett, a nagy forradalmár, aki zűrzavart tud csinálni, de irányítani nem
o Bölcs vezéreink pedig J. V. Sztálin nevű postarabló, meg a Rosenfeldből lett Rákosi és bandája lettek.
o Levizsgáztam szocializmus politikai gazdaságtanából, ami arról szólt, hogy a "szocializmus alaptörvénye: az életszínvonal szakadatlan emelkedésének törvénye"! (azóta is meredeken ível…. Lefelé )
o Megtanultam gazsulálni a vízfejűeknek, akikről mostanában derül ki, hogy korrupt gazemberek!
o Gerincemet megtörték, és beléptettek az MSZMP-be 1966-ban, de 1974-ben fölegyenesedtem, kiléptem.
o Részt vettem, „önként” a szocialistabrigád-mozgalomban, amely megcsúfolása volt a mar-xizmus – leninizmusnak, mert a tudatformálással képzelte meghatározni a létet. (a felépítmény határozza majd meg az alapot..)
o Megtanítottak a gondolatszabadság jegyében a gondolat visszafojtására, persze mindezt az életbennmaradásért.
o Azért az életért, melyben — mint számos sorstársam — igazodva a statisztikai trendhez, 50 éves korára túl van az első szívinfarktuson, és mely éltbe most születő csecsemő 16 év "élettartam" hátránnyal születik a nyugat-európaihoz képest!
o Gyermekeim előtt olyan élet áll, hogyha szorgalmasan dolgoznak, még temetésük előtt vehetnek a spórolt pénzükből egy lakást!
No, NEM, nem a megalázók fogják diktálni a megbocsátás menetrendjét!
2009. december 25., péntek
Az élcsapat tagja voltam
| „3. §”A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje.” A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 1949. évi XX. törvény, (többször módosított) |
Az élcsapat tagja voltam
A Pusztavámi Szénbányához 1963. április 1-i nappal kerültem. Előtte a Bauxitkutató Vállalatnál dolgoztam Balatonalmádiban, ahová anno a Nehézipari Minisztérium (NIM) helyezett, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem elvégzése után, (1962) mint kezdő bányagépészmérnököt — gyakorlatra. Almádiban se pénz, se lakáskilátás, se munkakör nem volt, ezért a kötelező félév után elbúcsúztam.
Akkor Pusztavám még a Közép-Dunántúli Szénbányászati Tröszthöz (KDT) tartozott. A központ Veszprémben volt, így Almádiból könnyen jutottam oda — tárgyalni.
Két hely is volt: Balinka, meg Pusztavám. Ez utóbbinál a munkakörhöz (gépüzemvezető) egy móri, bányászkolóniai lakás is tartozott, amiben nem volt víz, de utcai nyomókutakból jó ivóvíz folyt. Elfogadtam. A feltétel az volt, hogy meg kell nősülnöm, megkapom a lakást. Addig legényszállón, a pusztavámi „Aranybikában”[1]kapok külön szobát. Komoly hidegek voltak, amikor a legényszállón laktam, de minden szobában volt szenes kályha, volt egy fűtő, az mindig lapátolt a tűzre. Már május volt, amikor egy pénteki napon elmentem Miskolcra, minden előzetes bejelentés nélkül — nősülni.
Csöpi, a menyasszonyom már felkészült, csak a szombati munkavégzés alól kellett felmentést kérni. Isten látja lelkem: nem azért vettem feleségül, mert a lakást akartam megkaparintani!
Hétfőn bementem Balázs Mátyás igazgatóhoz (valójában csak üzemvezető volt, de elvárta ezt a megszólítást. Mélyparaszti származása ellenére négy iskolája volt: 2 első, 2 második osztály) Megmutattam az anyakönyvi kivonatot, meg a személyi igazolványomat, már szólt is Horák Imrének (munkaügyis) hogy adja át a lakást.
Rögtön el is mentünk Mórra. Bányászkolónia. Aki még nem látott ilyet: szinte végeláthatatlan sorban egyforma, közel egyforma egyes és ikerházak, mindegyikhez tartozott egy fáskamra, mellette disznóól, tyúkól — persze, az is léniában.
Munkaköri feladatom a műhely irányítása, a külszíni szállítás, osztályozás, az Iker-akna aknaszállítása, szellőztetésének ellenőrzése volt.
Az iker akna azt jelenti, hogy egymáshoz közel (itt kb.
Ezért, amiért régen részt vett a szakszervezeti mozgalomban, a főnökség, mint jó elvtársat tartotta nyilván, és kellemes nyugodt munkahelyet biztosított számára.
Én közvetlen munkahelyi főnöke voltam, és munkahelyi ellenőrzéseim során őt is meglátogattam. Intelligensebb volt mint az átlag melós. Hosszasabban is beszélgettünk a kutyatartásról, a fényképezésről.
Történt, hogy – tán 1965 húsvét táján (?) – Miskolcra mentünk anyósom – sógorom, sógornőm meglátogatására. Néhány napos ottlét után hazautaztunk. Reggel, egy dombról kellett leereszkedni az országútra, ahonnan a busz indult a bányához. Ez volt a „tisztviselő-járat”. Mindenünnen ereszkedtek a „tyityvityelők[2]”, köztük az én Berente Lajos barátom.
– Szevasz Lajos! Mi újság? Mi történt, míg távol voltunk?
– Semmi különös, hacsak az nem, hogy a Kass Dani főbelőtte magát, meg egy nőt.
– Ilyen sorrendben? – vettem viccesre a figurát, de a többiek is csak erősítik, amit Lajos mondott.
Mindenki tudott valamit az esetről. Kass Daninak – hites felesége mellett – metresze volt, akivel összekülönbözött, és ezt úgy oldotta meg, hogy az illető hölgybe – revolverével – belelőtt, majd felment a templom elé, és a középső kereszt alatt főbelőtte magát.
A nő hosszú gyógykezelés után felépült a májlövésből, de Kass Dani kiszenvedett.
Közben a busz kiért a bányához, ahol tovább áramlott mindenféle információ, a rendkívüli esetről.
Végeztem a dolgomat, mikor megcsörrent a kurblis telefon: a főnök hivat.
Megyek az irodába, ott ül a párttitkár – Szlávnics László – is.
– Tessék, itt vagyok.
– Gyurikám! Baj van.
– Mi történt?
– Meghalt egy akna-szállítógépész.
Hirtelen agyamba-villant: itt valamit a nyakamba akarnak varrni. Valószínű színt változtattam, mert a főnök megnyugtatott:
– El kell temetni, és a koporsónál neked kell a gyászbeszédet elmondani.
Nagy kő esett le a szívemről, mert arra gondoltam: számon kérik, hogy nem foglalkoztam a beosztottakkal.
Nekiláttam, fogalmaztam, rágtam a ceruzavéget.
Egyház? Szóba se jöhet, párt, szakszervezet, munkásőrség, rendőrség, senki, egy mukkot sem, csak a munkahelyi főnök.
Anyámtól, ha mást nem is, de fogalmazni megtanultam.
Megírtam, betanultam, elmondtam a gyászbeszédet.
Persze ott volt minden (im)potentát, a járási párbizottság első titkára, maga Klujber János elvtárs is – személyesen! Talán ő jegyezhette meg, hogy ez az elvtárs (rám utalva), jó elvtárs. Szlávnics László, az üzemi függetlenített párttitkár meg szemlesütve, talán pironkodva vallotta be: Kiss elvtárs – sajnos - nem elvtárs (már hogy nem tagja az élcsapatnak, az MSZMP-nek). No! Meg is kapta rögtön a pártépítési munkához a soron-következő eligazítást.
Egyszer együtt ebédeltünk Laci bácsival (Szlávniccsal, aki jámbor természetű ember volt). Rá is tért a TÉMÁRA: – Gyurikám! Nem gondolkodott még azon……?
– Ó, dehogy nem! Csak nem éreztem magam politikailag érettnek erre a nagy kóvedre[3]!
Még nekem kellett mentegetőzni, pedig a politika soha nem is érdekelt, az egyetemi politikai oktatás nem múlt el nyomtalanul. Még ma is tart belőle.
Taggyűlés, felvettek 6 hónapra tagjelöltnek. Akkor még volt ilyen forma, nem sokkal ezután megszüntették, hogy egyszerűbbé váljék a pártépítés.
Volt ez tán’ 1965-66-ban. Jártam a dögunalmas taggyűlésekre, fizettem a tagdíjat, fényképeztem a munkásőröket….. Mindez tartott 1970 januárjáig, mikor is Tatabányára kerültem dolgozni, a VIDUS-hoz. Itt a munkatársaim javarészt értelmiségi: mérnök, jogász, közgazdász volt, de a műhely lakatosai, portások, takarítók is voltak szép számmal. Inhomogén volt az összetétel.
Átjelentkeztem, fegyelmezett párttaghoz híven, azt remélve titkon, hogy a színvonal magasabb lesz, de csak a tagdíjam növekedett.
A munkahelyem a Szénbányáknak egy melléküzemága volt, ahol saját fejlesztésű technológiai berendezéseket terveztünk, kiviteleztünk, és próbaüzemmel adtunk át a kedves Megrendelőnek. Abban az időben az ilyen jellegű munka kapitalista vállalkozás volt, mert nem az MSZMP Központi Bizottsága deklarálta, hogy miből mennyit kell termelni, és azt hova kell szállítani. A PIAC irányította a tevékenységünket. Nyilván, ehhez felelős vezetés kellett, ami megszabja az irányt a műszaki fejlesztésnek, a tervezésnek, a piackutatásnak, üzletkötéseknek.
Történt, hogy a VIDUS Pártszervezete beszámoltatta az üzemvezető-főmérnököt:
Dr. Réczey Gusztávot. Ő okos vezető volt! Elmondta a számokat, (ezt akkoriban nem lehetett mellőzni!) aztán kérdéseket lehetett feltenni. Az egyik mélyparaszti származású bunkó megkérdezte, hogy érvényesül az üzemi demokrácia, meg a Párt vezető szerepe az Üzemnél? Válasz:
’A Párt olyan döntések meghozatalába avatkozzon be, ahol felelősséget is vállal.’
HOPPÁ! Miért vállal felelősséget a Párt? Aminek én is a tagja vagyok? Semmibe!!!
Ez volt az a momentum, amikor elgondolkoztam: ezért fizetek tagdíjat? Ezért hagyom magam cseszegetni, hogy már megint nem voltam taggyűlésen? No! NEM!
A tagdíj a fizetéshez méretezett volt, és bizony prémium-osztáskor… kemény summa volt. Ezt szóvá is tettem egy alkalommal, mikor jött a bizalmi:
– Itt van a tagdíj, de most már vegyetek le a kannibálok étlapjáról[4]
Két perc sem telt el, hivattak a pártirodára……..
Veszprémi József vegyészmérnök volt a párttitkár.
– Hogy mik vagyunk mi? Kannibálok?
Először megpróbáltam megmagyarázni, hogy tulajdonképpen nem a kannibálok listáját, hanem az étlapját emlegettem, de olyan veres volt, mint a haja.
– Tudod mit Jóska? Beadom a felmondásom.
Valami óhéber dumával leírtam, hogy mostantól kezdve nem akarok tagja lenni az élcsapatnak.
Kapóra jött, mert a legközelebbi taggyűlés ideje alatt már a lengyelországi Czernin[5] disznószaros levegőjét szívtam, mert ki mentem kb. fél évre dolgozni.
Amiért röstelkednem kell: még Móron kiadták pártmunkának, hogy el kell menni azokhoz a családokhoz agitálni, ahol a gyereket hittanra íratták be – és én elmentem, nem emlékszem már milyen eredménnyel járt ez a ’misszióm’.
Magam előtt tiszta vagyok, nem kértek fel besúgni, nem lettem munkásőr, nem voltam karrierista. Az én politikai alapállásom (ha erről egyáltalában lehet egy 7 éves gyereknél) kialakult még 1945-ben. Dicső fölszabadítóink, a Vörös Hadsereg bombázta Esztergomot, ahol mi laktunk, jelenleg is lakom.
Katonai célpont? Ugyan kérem! Néhány kóbor apáca, pár ferences szerzetes, egy –két bencés tanár. Március 18-án, Sándor napon (Kubányi Sándor keresztapámé volt a ház) estefelé megszólalt a sziréna. Velőt hasító hangja van! Erre még határozottan emlékszem, de innentől már keverednek az emlékeim a szüleimtől hallottakkal.
Lenn a pince be volt rendezve „lakás”-nak: konyha, szoba. Ott aludtunk, hogy ne kelljen minden szirénahangra kelni, és levonulni a pincébe.
A Mari-néni nevezetű repülőgép, inkább légi traktor, egyesével hozta a bombákat.
Még néhány hónapja, talán 1944 őszén láttam egy lebombázott házat, fogalmam volt a pusztításról. A marinéni[6] pöfögött, aztán: bumm! egy bomba le, pöfögés, hozza a következőt. Talán a 11 – 12. bomba esett az udvarunkba: 8 × 8 m-es körbeépített átrium.
Nem akarom részletesen leírni a pusztítást, amit végzett, csak annyit, hogy a ház, főleg a mi lakásunk romokban állt, de életben maradtunk, senkinek sem esett semmi baja.
Játékaim: a kisvonat, hintaló, lábbal hajtható autó, építőkocka,…. a romok alatt.
Annyi mindenesetre összeállt bennem – később, szüleim elmondása segítségével, hogy oroszok bombáztak, katonai célpont nélkül, és amikor felszabadultunk (?) ezeknek a tetveknek, patkányoknak kellett tapsikolni, énekelni, szavalni, és dicsőíteni őket, főleg apánkat, bölcs vezérünket és tanítónkat Sztálin elvtársat.
Utáltam a politikát, és az akkori „résztvevőit” akikről utólag kiderült – legalábbis nekem, vidéki fiúnak – hogy alkoholisták, korrupt gazemberek voltak. Czinege Mihály hadügyminiszternek úgy kellett megírni a néhány-soros mondanivalót, hogy ne szerepeljen benne az imperializmus szó, mert nem bírta kimondani. (pedig négy iskolája volt: két első, két második) Olyat, hogy pluralizmus??? Mire ez a szó sorra-került a politikában, addigra Czinege eltűnt a süllyesztőben, jó néhány hasonszőrű társával, és persze a felhalmozott vagyonával együtt. Előkerült egy könyvben: Kiskirályok mundérban, abból kiderült, hogy a Magyar Néphadsereg gépesített alakulata hadgyakorlatát Leányfalun, az ő „vityillójánál” tartotta a, mert utat kellett építeni, továbbá külön-helikopter hozta neki a törkölypálinkát (?)
Ezekkel alkottuk az élcsapatot .
Nem vagyok rá sem büszke, sem nem titkolom el, mert átéltem, hogyan törik meg ezek a férgek az ember – egyébként is képlékennyé kalapált – gerincét.
A mai kellemetlen érzésem, hogy mindenki elfelejtette a múltat? Nemcsak engem aláztak meg! Másoknak is át kellett élnie az oroszórákat, a május elsejei felvonulásokat, ahol „lelkesen” integettünk a dísztribünön álló apparatcsikoknak, akik hájas kezükkel nagykegyesen visszaintegettek. Átéltük a szocialista-brigádmozgalmat, a szakszervezetet, az útlevél gondokat, (szolgálati, privát ablak) az 50 $-os kétévenkénti valutakeretet.
Ezek „vezették” a Béketábort, bolsevizmus paranoiás, hazugságözönre épülő diktatúráját: a NAGY Sztálin, a zseniális hadvezér, leninizmus tudós teoretikusa, majd a primitív, de erőszakos Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971), aki az ENSZ közgyűlésén a cipőjével verte a pulpitust, és 1964-ben (demokratikusanJ) puccsszerűen leváltották..aztán, jött a húgyagyú, agyalágyult Leonyid Iljics Brezsnyev, ill. a gerontokrata, rozoga alakok, akik követték a "trónon"? Andropov a KGB egykori vezetője, néhány hét múlva Konsztantyin Csernyenko?
Kik voltak ezek a trógerek?
Ezek, akik anno az élet – halál urai voltak, mára a „pallosjogukat” elvesztették, de a spontán privatizációnál ott álltak az első sorokban, hiszen ők voltak a tűz közelében…
Most? Már a hatalom is a kezükben, de nagyon remélem, hogy egyszer a Magyar Nemzeté lesz, és nem a proletár internacionalistáké, akik már nem nagyon kívánkoznak a Kommunista Kiáltvány zárómondata szerint egyesülni senkivel, pedig mennyi még az éhező proletár….
„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, a jövőt is uralja”. - Orwell
"A KOMMUNIZMUS MEGBUKOTT, MINDENFÉLE ÉRTELEMBEN, DE A KOMMUNISTÁKTÓL NEHÉZ LESZ MEGSZABADULNI, MERT SENKI SEM OLYAN KONOK ÉS VESZEDELMES, MINT EGY BUKOTT ESZME HASZONÉLVEZŐJE, AKI MÁR NEM AZ ESZMÉT VÉDI, HANEM A MEZÍTELEN ÉLETÉT ÉS A ZSÁKMÁNYT." Márai Sándor
Aki az egészet, átélte, leírta, elküldözgeti ismerőseinek:
1938 sz.év, hó, stb.
Esztergom, 2004. Ma már 2005. május 20 , mi több: 2005. június 12. 2008. augusztus 18-at megértem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)