Hatvan éve bombázták Esztergomot
Az 1944 – 45-ös tanévre írattak be szüleim az esztergomi községi népiskolába. (ez a Hősök-terei iskola volt) Arra emlékszem, hogy a kis „t” betűig jutottunk el, mikor (kb. október – november) tanítónk, Gábriel István (egyben iskolaigazgató) hazaküldött bennünket azzal, hogy gyakran szirénáznak. (fiataloknak: szirénával jelezték a bombatámadást és a végét – légi-veszély elmúlt) Szüleim előrelátóan leszedték a képeket a falról, és a többi értékesebb holmival lehordták a pincébe. A dupla ablakokból is, az egyik táblát. Jó nagy pince, még megvan. Lassan lekerült a pincébe a tűzhely (spórherd), apám csinált két emeletes ágyat, ott aludtunk. Nappal mentünk a malára (a Hévíz utcában lévő csőhöz) vízért, mert elterjedt, hogy mérgezik az ivóvizet, vagy már az sem volt, a lakásban, a pincében petróleumlámpával világítottunk.
1944 karácsonyán hatalmas dörgés rázta meg a levegőt: fölrobbantották a hidakat.
Mit tudtam én kik, kire lőnek. Hét éves sem voltam.
Egy bombatámadást (?) megért házat láttam, anyámmal kimentünk a Szent János kúthoz, a templom melletti házat érte a találat. Gyerekszemmel: iszonyatos pusztítás!
Nagybátyám, egyben keresztapám: Kubányi Sándor házában, pontosabban pincéjében laktunk, éltünk. Innen az emlékezés pontja: Sándor napkor – március 18 – kezdték a bombázást. Este. A marinéni nevű „bombázó” légitraktor egyesével hordta és dobta le a bombákat válogatott katonai célpontokra. Ugyan mire? Nálunk ugyan volt két német katona elkvártélyozva, de ha azért bombáztak, felesleges volt.
Féltem. Apámmal fenn aludtunk az ágy emeletén, engem lefektetett és mindenki visszafogott lélegzettel figyelte, ahogy a marinéninek nevezett légi traktor idepöfög, ledob egy bombát, és visszamegy. (talán a reptéren szálltak fel – le)
Talán a tizedik bomba esett az udvarunkba. Pici, 8×8 m-es, átrium-szerű zárt udvar.
Hatalmas robbanás, a lámpa kialudt, majd robajjal ömlött le nagyanyám spájzából az edény, dunsztosüveg, fedők, palacsintasütő, miegyéb.
Sándor bátyám törte meg a csendet:
– Élünk…
Később értettem csak meg, hogy az oroszok bombáztak.
Játékaim a romok alatt maradtak.
Onnan datálódik az én politikai állásfoglalásom. Mi kell egy 7 éves gyereknek?
A játéka. Aki ettől megfosztja, az büntet, vagy ellenség.
Ezután, mikor kivakaróztunk a romok alól, újra elkezdődött a tanítás. Be kellett pótolni a lemaradt hónapok anyagát, hittanból felkészítettek az első áldozásra[1]…
Május elsején, mikor vége volt a tanításnak, a Széchenyi téren ünnepséget láttunk.
Egy transzparensen: Marx – Engels – Lenin – Sztálin – egymást takaró pónemek, de Sztálin a tetején volt, azt nem lehetett takarni.
Ezeknek, a mocsok bolsevikeknek kellett tapsikálni, éljenezni. Azokat éltettük, akik Esztergomot értelmetlenül bombázták, és a haszonélvező hazaárulókat.
Mi egy kicsit korábban értünk, mint a mai gyerekek. Megtanultunk konspirálni, vagyis mélyen hallgatni arról, amit otthon – nicht for dem Kinder! – beszéltek a szüleink, de azért meghallottuk.
Van egy csodálatos film: „Soha, sehol, senkinek” ha le tudnám tölteni!!!
Ha tudjátok, feltétlenül nézzétek meg!
Az Állatfarmot ismeritek? John Halas & Joy Batchelor animációs filmje. Csúcs!!!
„All animals are equal, but some animals are more equal than others”
[1] mekkora marhaság, egy éppen nem analfabéta kisgyereket beidomítani
